DUMUZI . Dumuzi Isten (akkád: Tammuz) nagyon korán jelenik meg az ékírásos dokumentációban, és visszhangja még ma is jelen van, mivel július hónapja a Közel-Keleti naptárakban viseli a nevét. Az ékírásos mezopotámiai irodalom történetében az Isten hagyománya nem folytonos. A régi-babiloni korszakból (a huszadik századtól a tizenhatodik századig) nemhomogén dalokat találtak az Istenről és az Inanna istennőről. Thorkild Jacobsen (1976, 23-73.:

1. udvarlás dalok
2. esküvői dalok
3. halál és siralom dalok
4. keresés és visszatérés dalok

nincs bizonyíték arra, hogy a keresés és vissza dalok az Isten visszatérését a netherworld, így el kell távolítani Jacobsen egyébként érvényes rekonstrukció. Az első két szakasz egyértelműen kapcsolódik ahhoz a hieros gamos típushoz, amelyben a király Dumuzi szerepét játszva feleségül vette Inanna istennőt. Nem ismert, hogy ezt a szertartást valójában hogyan ünnepelték, de közvetlen bizonyíték áll rendelkezésre történelmi teljesítményéről, mivel ur harmadik dinasztia királyai, Isin és Larsa dinasztiái (a huszonegyediktől a tizennyolcadik századig) kifejezetten kijelentik szövegeikben, hogy Inanna istennővel házasodtak össze (különösen kettő, Shulgi és Iddin-Dagan, a celebratív himnuszok tekintetében). A király Dumuzi megszemélyesítése és az istennővel való házassága célja az volt, hogy vonzza az istenek áldását az uralkodásra. Az esküvő után az uralkodás minden szempontból virágzó lesz, beleértve a mezőgazdaságot is. Dumuzi a “kontraszt” (a viták neméhez tartozó ) karaktere is, ahol ő, a pásztor versenyez a gazdálkodóval, hogy megszerezze Inanna istennő kezét. Két király, Dumuzi neve szerepel a nagy sumér Királylistában (az Isin-időszak alatt készült); az egyik, akinek uralkodása több ezer évig tartott, az antediluviai királyok közé tartozik, a másik pedig Uruk mitikus királyai közé tartozik.

a régi-babiloni időszak után megváltozott a dokumentáció: csak az Isten távozását gyászoló gyászdalokat adták át; Dumuzit szeretőként és vőlegényként szinte teljesen elfelejtették. Csak az a hatóság, amelyet a halál után az alvilág nagy tisztjeként vett fel, még mindig szerepel. A gála/kalû papok (kapcsolódó Ishtar) énekelt ezek a siránkozás dalok mikor végzett temetés, az elején egy olyan tevékenység, mint a profilaxis a gonosz ellen szervezetek, valamint a rituálék a csillapítja az isten, amikor a templom volt hatva, újjáépítési, illetve helyreállítása. A hagyomány változása egybeesik a hieros gamos rítus használatának megváltozásával, amely csak az istenségek közötti házasságra vonatkozik, kivéve azt a formát, amelyben a király, Dumuzi személyisége, egyesül Inannával (egy lehetséges kivétel, lásd Nissinen, 2001, 103. o.).

végül figyelembe kell venni az Adapa mítoszát. A mítosz azt mondja, hogy Adaptának egy kegyetlen cselekedet miatt be kellett nyújtania az An mennyország Isten ítéletét. Dumuzi és Gizzida, a Dumuzi-val gyakran összetévesztett istenség a mennyek kapujában voltak, mint a magasztos An közvetítői. Az ellentmondás az alvilág között, ahol Dumuzi felelős szerepet játszik, és a mennyei látszólag valóságos, mivel az Istenség antropomorf aspektusa egy kozmikus hatalom puszta ábrázolása, amely más formákban is megnyilvánulhat: Dumuzi és (Nin)gizzida valójában csillagképként szerepel egy asztronómiai szövegben.

a tudósok továbbra is vitatják, hogy a szerelmi irodalom egésze kapcsolatban áll-e Inanna és Dumuzi párjával, vagy hogy egy részt pusztán profán dalok alkotnak-e, vagy hogy egy rész kapcsolódik-e a Hieros gamoshoz. A vita párhuzamba állítja a dalok bibliai dalával kapcsolatos vitát. Mivel az istenségek, még antropomorf formában is, nem belles lettres karakterek, hanem kozmikus hatalmak ábrázolása, a szerelmes dalokban a két szerelmes, még akkor is, ha laikusként ábrázolják őket, két személy, akik az adott kozmikus hatalom, azaz a szeretet hatására cselekszenek. Ebből a szempontból a szerelmesek ennek a kozmikus hatalomnak a megnyilvánulása, ezért pontosan ugyanolyan szerepet játszanak, mint Inanna és Dumuzi antropomorf karakterei (Lambert, 1987, 26. o.; Alster, 1999, 832.o.; Nissinen, 2001, 126ff. o.). Tekintsük az ördögűzőt, aki kijelenti: “én vagyok Asalluhi”, vagy Gudea, aki el akarja mondani álmát Nanshe istennőnek, hogy tisztázza a jelentését, de valójában a látnokok és az istennő templomának istenítői adják az orákulumot (Waetzoldt, 1998). Mindezek a papok részt vesznek a kozmikus hatalom természetében, amelyet az adott istenségek képviselnek. Az összes szerelmes dalt, valamint a király esküvőjének dalait ezért be kell vonni Inanna és Dumuzi dalainak kategóriájába.

két különböző hagyomány van Dumuzi halálával kapcsolatban. Az egyik azt mondja, hogy elkapták a démonok, akik az alvilágba vitték, ahol fontos szerepet játszott az ottani érkezése után. Egy másik szerepel a sumér vers fináléjában: “Inanna leereszkedése az alvilágba.”A vers két változata létezik, az egyik sumér (kisebb variációkkal a helyi verziók szerint), a másik akkád nyelven. Mindkét változat tartalmaz egy narratívát, amelyben Inanna kéri-nyilvánvaló ok nélkül -, hogy behatoljon az alvilágba. A Királyság királynője, nővére, Ereshkigal, lehetővé teszi Inanna belépését, elrendelve a portást, hogy megfosztja Inannát egy ékszertől a hét alvilági kapunál. Inanna tehát meztelen, isteni erejéről (ékszereiről) beszél, amikor megérkezik az alvilág királynője elé, Ereshkigal pedig felfüggesztett élet állapotában felakasztja egy szögből. Inanna hűséges vezírje, Ninshubur istennő segítséget kap Enkitől, aki két lényt hoz létre, hogy megmentse. Ezek a teremtmények belépnek az alvilágba, és elnyerik Ereshkigal háláját, cserébe pedig a körömből lógó húsdarabot kérik-ilyen a megjelenés. De a törvény miatt, hogy mindenkinek léteznie kell, aki elhagyja az uralmát, pótlást kell találni ahhoz, hogy szabaddá váljon. A démonok kikísérik Inannát az alvilágból, és elkezd keresni valakit, aki helyettesíti őt. A dühkitörés során a szerencsétlen férjét, Dumuzit választja, aki nem mutatja a halál gyászának jeleit, a démonok pedig az alvilágba viszik. Nővére, Geshtinanna nagylelkűen beleegyezik abba, hogy az év egy részére helyettesíti őt. Ez az egyetlen ismert eset Dumuzi felbukkanásáról, és az Isten rövid bánatát jelképezi-az alvilági tiszt szerepében -, hogy visszahozza a kísértő szellemeket. Az Isten e funkciója Ishtar és Dumuzi (Farber, 1977.

Dumuzi portréja

Dumuzi fiatal pásztor volt. Korai halála után a démonok kezében tiszt lett az alvilágban, ahol maradt. Vannak nyomok, hogy az “Inanna Leszármazásának” utolsó részében való felemelkedése hivatalos feladatához kapcsolódik (Scurlock, 1992). Dumuzi karaktere a mitológiában meglehetősen homályos, keveri Ama-ushum gal anna, Ningizzida, és bizonyos esetekben Damu (egy igazi vegetációs Isten) tulajdonságait. A tiszteletére adott dalok dicsérték őt ezekkel és más nevekkel, beleértve az ur III és Isin dinasztiák divinizált királyainak nevét (akik részt vettek a Hieros gamos-ban ). Az Isten azt mutatja, napenergia vonások is, például, ő vezetés a szellemek kísértik az élő vissza az alvilágba. A naphoz hasonlóan szorosan kapcsolódik a királysághoz, így egy ideig a szuverének személyesítették őt a Hieros gamos-ban. Meg kell jegyezni, hogy mind Dumuzi, mind Utu férfias karakterek, amelyek nagyon közel állnak Inannához, az előbbi a férje, az utóbbi pedig a bátyja.

Dumuzi mint haldokló és felemelkedő Isten

Tammuz szerepel a Bibliában Ezékiel próféciájában(a hetedik és hatodik század között). Mivel a bibliai próféta Babilóniában élt, ahol Jeruzsálem meghódítása után deportálták, ezt a részt a mezopotámiai kulturális területhez tartozónak kell tekinteni. Ennek bizonyítéka, hogy (1) a Napistent Shamash ugyanabban az összefüggésben említik, és (2) Tammuz-ról nincs további említés az Ószövetségben. A Tammuz említése a mezopotámiai ékírásos irodalmi hagyomány utáni időszakokból releváns. Siralmai a Sabians Harran a múló ta ‘ uz (Tammuz, azonosított St. George A keresztények), vannak Doug, írt arab kelt a tizedik században ce. De a döntő jellemző—a mezopotámiai kulturális területtől idegen-Ezékiel bibliai “Tammuz” fordítása ” Adonisra.”Ez a fordítás befolyásolta a tudósok véleményét az utóbbi időkig. A Septuagint fordításban a Tammuz nevet nem fordították le, de később a keresztény szerzők (Origen, Saint Jerome) Adonisnak tették. Amikor felfedezték a Dumuzi/Tammuz-t megemlítő első ékírásos szövegeket, Tammuz ősi azonosítása Adonisszal döntő szerepet játszott a tudósok azonosításában a halál és a feltámadás mintája, amelyet nem lehetett levonni maguk a szövegek túlélő részeiből (amelyek akkoriban nagyjából megértettek voltak). Tammuz feltámadásának létezése, amely a vegetációs ciklust szimbolizálja a vetéstől (halál) a virágzásig (feltámadás), mérvadó lett. Ez a kompozit portré a Földközi-tenger keleti részén található más istenségekkel együtt helyezte el, köztük az egyiptomi Ozirisszal (akinek feltámadása mítoszban jól megalapozott), néhány szír-Palesztin istenséggel, valamint Demeter és Persephone mitikus-rituális komplexumával. A haldoklás és a feltámadás közös volt ezekben az isteni alakokban, ezért jelenlegi címkéjüket haldoklónak és felemelkedő isteneknek nevezték.

elméletek a haldokló Istenről

a filológiai kutatásokból származó Tammuz a haldokló és növekvő termékenységi istenek előfeltételezett mintájára kényszerült, az Adonis és Tammuz (François Lenormant 1874-ben) közötti kapcsolatról ismert információk alapján. Ez az azonosítás az “Ishtar származása az alvilágba”akkád változatával kezdődött—az első mítosz, amelyet meg kell találni—még akkor is, ha jelentése messze nem volt biztos. Az Akkád mítoszban a vegetatív szezonális ciklusra való hivatkozások bizonyítékot szolgáltattak arra, amit a tudósok már feltételeztek, nevezetesen Dumuzi felvételét a haldokló és felemelkedő Isten osztályba. Két vélemény alakult ki erről a ciklusról. Az egyik, amelyet először Lenormant Assyriológus javasolt (1880-ban), azonosította a napot a ciklus főszereplőjeként. A második, Sir James George Frazer útját követve (az 1890—es Aranyág és Adonis, Attis, Osiris 1905—ben) az életciklust-különösen a vegetálisat-látta ennek a mítosznak a mély értelmeként. Egy harmadik gondolatsor a mítosz jelentését mind a napciklusban, mind a vegetatívban megtalálta (ennek az iránynak a jelzései megtalálhatók Lenormantban, valamint Bartonban 1902-ben). A múlt század elején Marduk csatlakozott ezeknek az istenségeknek a rangjához; Heinrich Zimmern kifejezetten összehasonlította Krisztussal, aki 1906-ban közzétette az Akitu babiloni fesztiváljának első kimerítő kutatását, Zum babylonischen Neujahrsfest. Zimmern félreértett néhány részt (amelyek még ma sem teljesen egyértelműek!), és úgy gondolta, hogy miután Mardukot bebörtönözték (amit Zimmern “halálnak” nevezett), újraélesztették. A tudós összehasonlításokat készített más kultúrák Újévi ünnepeivel, hogy párhuzamot érjen el Krisztus szenvedélyével. Szakdolgozatát Stephen Herbert Langdon (1923) terjesztette ki, aki Marduk apoteózisát, az Enuma elisht és az Akitu fesztivált úgy értelmezte, mint “Ishtar származását az alvilágba”, Tammuz sorsát (mivel úgy gondolták, hogy váltakozik a földön tartózkodó istennővel), valamint a Hieros gamos rítust. Ahogy az asszírok előrehaladtak tanulmányaikban, enyhítették ezt a felesleget, de ennek ellenére hajlamosak az alvilág-Agrár értelmezés követésére. Dumuzit vegetációs Istennek tekintették; ezért a Szent házasságban a király termékenységi szertartást hajtott végre, hogy helyreállítsa az életet a tél halála után. Thorkild Jacobsen (1962) bemutatta ennek az elméletnek a legteljesebb bemutatását, összekapcsolva az ötödik és negyedik évezred falusi társaságával, a városállam felemelkedése előtt, amikor a túlélés a természetes ügynökök cselekedeteitől függött. Összehasonlította az akkori istenek “intransitivitását” a harmadik évezred nagy isteneinek “tranzitivitásával”, a harci városállamok korában. Ugo Bianchi érdeklődött Dumuzi iránt, miközben kutatta a titokzatos kultuszok és a Gnoszticizmus eredetét. Bianchi véleménye szerint négy szakasz következett egymás után. Az első kultuszok a Tammuzéhoz hasonlóan alakultak ki, ezt követte a sorrendben a titokzatos kultuszok, az úgynevezett mysteriosophic kultuszok és a Gnoszticizmus. Bianchi a gnoszticizmus csúcspontját elérő dualizmus legkorábbi megnyilvánulásának tekintette Dumuzit, amely szemben áll a héber és a keresztény monoteizmussal. Elméletének továbbfejlesztése érdekében Bianchi (1965) elfogadta a Dumuzi mítosz intranzitivitását, amely Adonis karakteréhez kapcsolódik, mint Jacobsen fatalista-vegetatív értelmezésében.

a haldokló és felemelkedő istenek mintáját újragondolták és újraértelmezték. Henri Frankfort (1948) azzal a különbséggel rendelkezik, hogy elsőként különbözteti meg Osirist a haldokló és felemelkedő istenek feltételezett osztályának más istenségeitől. Új tanulmányok alapján a nyugati szemita Baált, a föníciai Eshmunt és Melqartot a divinised dead sovereigns prototípusának tekintették és elismerték (del Olmo Lete, 1996).

a tanulmányok előrehaladása új perspektívákat nyitott Dumuziban is. Oliver R. Gurney cikke (1962) után, amely kritikusan vizsgálta Langdon, Anton Moortagart és Adam Falkenstein álláspontját, Bent Alster (1972) megerősítette a mítosz kapcsolatát a Királysággal és a vegetatív ciklusra való hivatkozások hiányát. Dumuzi egy mellékalakja, akit Lagashban imádtak a harmadik évezredben, és idősebb, mint Dumuzi bármelyik említése a városban, a lugal-URU-KAR2 Isten, kimutatták, hogy a királysághoz kapcsolódik, és extraneousness a vegetációs ciklushoz, így közvetetten megerősítve Dumuzi valódi vonásait (Pisi, 1995).

M. M. Fritz (2003, 291-301, 370. o.) megmutatta, hogy Dumuzi (és Amaushumgalanna, akit vele azonosítanak) egy különálló isteni karakter, amelyet nem szabad összekeverni Damuval és Ningizzidával. Mindkét utóbbi Isten vegetációs istenség, és mivel Damut gyógyító istenként is imádták, egyes tudósok úgy gondolták, hogy két azonos nevű különálló Isten létezik. Fritz most bizonyítékot fedez fel arra, hogy ez nem így van, és hogy Damu egyetlen isteni karakter volt, aki mind a gyógyító, mind a vegetációs Isten tulajdonságait tartalmazta. A dokumentációból kitűnik, hogy Damu sajátos vonásai nem egyeznek Dumuziéval, ezért ez utóbbi nem tekinthető vegetációs Istennek (Fritz, 2003, 370. o.). Mindazonáltal bizonyos körülmények (amelyeket Fritz ír le) Damu és Ningizzida azonos összefüggésben lehetnek Dumuzival (Fritz, 2003, 249-268.o.).

az Inanna és Dumuzi mitikus komplexusa egy vallás?

mint már említettük, a sötétség kincseiben Thorkild Jacobsen az Inanna és Dumuzi dalait az “intranzitivitás” megnyilvánulásaként azonosította.”Az enciklopédia korábbi kiadásában Dumuzi”passzivitását”vázolta:

Dumuzi általában fiatalemberként vagy fiúként ábrázolták. Néhány szempontja alatt házasítható korú; másokban fiatalabb, egyszerű gyermek. Az őt körülvevő nők—az anyja, a nővére, majd később a fiatal menyasszonya-nagyon szeretik őt, de nincs bizonyíték arra, hogy kultusza túlnyomórészt női kultusz volt . Az udvarlás és az esküvő szerelmi dalai mind Szerelmi dalok neki, vagy a menyasszony Ön dicsérete abban a reményben, hogy a teste tetszeni fog neki; Inannának nincs szerelmi dala. Ennek megfelelően, a siránkozások neki az anyja, nővére, özvegy menyasszony, soha nem egy apa. Idézzük itt az Ezékiel 8: 14-et is: Ott ült a nők sírva Tammuz.

az Inanna és Dumuzi komplex intranzitivitása és passzivitása megkülönbözteti azt az isteni karakterek panteonján alapuló vallástól, akik átmenetileg és aktívan működnek a kozmoszban. Jacobsen ezen véleményét-teljesen független okokból-a mezopotámiai gondolkodás más nagy tolmácsai osztják meg. Mind Falkenstein (1954), mind Jean van Dijk (1971), aki összehasonlította a vadászok kultuszát a mezőgazdasági termelők és tenyésztők kultuszával, akik Enlilt és An-t imádták, függetlennek tekintették Inanna-Dumuzi mitológiai komplexumát a fennmaradó vallási hiedelmektől. A mítosz kapcsolata a királysággal nyomot adhat ennek a sajátosságnak. Aktív elv (Dumuzi), az unió az istennő (Inanna) a Vénusz bolygó (a crepuscolar jellege, amelyek között éjjel-nappal, képviseli a folyosón közötti ellentétek, itt a mennyből a földre), kölcsönveszi a Vénusz csillag hatalom megnyilvánulása, terjed az egész világon (ez a sugárzás hasonló a bibliai Dicsőség, vagy a Hindu shakti ). Amikor ez a szerep véget ér, ez a hatalom az alvilágba kerül, ahol gyakorolja erejét, mivel minden földi halálhoz kötődik. Ebből a mintából származik a király szerepe, nem azért, mert ő az ő népének vezetője, hanem azért, mert ő az isteni hatalom csatornája az égből, ezért a föld feletti elosztójává válik. Ennek a mintának az autonómiája és sajátossága lehetővé tette, hogy a mezopotámiai valláson kívül széles körben szétszóródjon. Ennek árnyéka még a negyedik században is megtalálható, amikor Julian császár filozófiailag kibővítette az Attis és Cybele mítoszának sajátos változatának kozmológiai aspektusait (Mander, 2001). Az Inanna és Dumuzi komplexum hídként szolgál az ember és az isteni között, az élet és a halál között, valamint az egység és a sokaság között. A Királyság azért lényeges elem, mert összekapcsolja a mennyei akaratot és az emberi társadalmat.

Lásd még:

Adonis; haldokló és felemelkedő istenek; Inanna; Királyság, cikk az ókori mediterrán világ királyságáról; mezopotámiai vallások, áttekintő cikk.

bibliográfia

Bianchi, Ugo. “Beavatás, mystères, gnose.”In in In Iniciation, edited by C. J. Bleker, PP. 154-171. – Leiden, 1965.

Del Olmo Lete, Gregorio. El continuum kulturális cananeo. – Barcelona, 1996.

Falkenstein, Adam. “Tammuz” compte Rendu de la Rencontre Assyriologique Internationale 3 (1954): 41-75.

Farber, W. Ishtar és Dumuzi. – Wiesbaden, 1977.

Frankfort, Henri. Királyságot és az isteneket. – Chicago, 1948.

Langdon, Stephen Herbert. A teremtés eposza. – Oxford, 1923.

Van Dijk, Jean. “Sumér vallás.”In Handbuch der Religiongeschichte-Volume 1, edited by J. P Asmussen and J. Læssøe, PP. 435-436. 1971.

Waetzoldt, Hartmut. “Nanse istennő és az álmok értelmezése.”Nouvelles Assyriologiques Brèves et Utilitaires 60 (1998).

a sumér Szerelmes dalokhoz lásd a teljes kiadást Yitzhak Sefati-ban, Szerelmes dalok a sumér irodalomban (Bar-Ilan, 1998), valamint Bent Alster tanulmányai, “házasság és szerelem a sumér szerelmi dalokban”, Mark Cohen et al., eds., The Tablet and the Scroll: Near Eastern Studies in Honour of W. W. Hallo (Potomac, Md., 1993), 15-27. Dumuzi és Inanna rekonstruált mítoszáról lásd Thorkild Jacobsen “Tammuz képe felé” című művét W. L. Moranban, Szerk., A Tammuz képére és a mezopotámiai történelem és kultúra Egyéb Esszéire (Cambridge, Mass., 1970), 73-101.O. és a sötétség kincsei (New Haven, Conn., és London, 1976), 2. A mezopotámiai irodalomban a szerelemről lásd W. G. Lambert:” odaadás: a vallás és a szeretet nyelvei ” című részt M. Mindlin et al., eds., Ábrás nyelv az ókori Közel-Keleten (London, 1987), PP. 25-40; G. Leick, szex és erotika a mezopotámiai irodalomban (London és New York, 1994); M. Nissinen, “akkád rituálék és az Isteni Szeretet költészete” R. M. Whiting, ed., Mitológia és mitológia, Melammu Symposia II (Helsinki, 2001), pp.93-136. Dumuzi haláláról lásd Bent Alstert, Dumuzi álmát (Koppenhága, 1972), távozásakor pedig siralmakkal lásd Mark E. Cohent, az ókori Mezopotámia kanonikus Siralmait (Potomac, Md., 1998). A Dumuzi mint tiszt az alvilágban, lásd J. A. Scurlock ” K 164: Új Fény a gyász rítusok Dumuzi?, “Revue d’ Assyriologie 86 (1992): 53-67. A későbbi időkben, egészen a tizedik századig, lásd J. Hämeen-Anttila, “a pogány vallási hagyományok folytonossága a tizedik századi Irakban” A. Panaino és G. Pettinato, eds., Ideológiák mint interkulturális jelenségek, Melammu Symposia III (Bologna, Olaszország, 2002), 89-108. A megbeszélések a Dumuzi a természet, lásd Oliver R. Gurney, “Tammuz meggondolta magát: Néhány újabb Fejlemények,” Lapjában Sémi Tanulmányok, 7 (1962): 147-160, vagy Hajlított Alster, “Tammuz,” a K. van der Toorn, B. Becking, P. W. van der Horst Szótár Istenek, Démonok, a Biblia, 2d-s ed. (Leiden, 1999), 828-834. O.; és P. Pisi, “Il dio LUGAL-URUxKAR2 e il culto degli antenati regali nella Lagash pre-sargonica,” Oriens Antiquus Miscellanea II (1995): 1–40. További információ Dumuzi kapcsolata más kultúrákkal lásd Pietro Mander, “előzmények az ékírásos irodalom a Attis hagyomány késő ókorban,” Journal of Ancient Near Eastern Religions 1 (2001): 100-149; Pietro Mander, “Il contributo di U. Bianchi allo studio del pensiero mesopotamico antico” G. Casadio, ed., Ugo Bianchi. Una vita per la storia delle religioni (Róma, 2002), pp.87-143; és M. M. Fritz, “… und Wetten um Tammuz”—Die Götter Dumuzi-Ama ‘ashumgal’ Anna und Damu, Alter Orient und Altes Testament, Band 307 (Münster, Németország, 2003).

Pietro Mander (2005)