gazdasági és társadalmi válság

az inváziók és a polgárháborúk együttesen működtek a birodalom fél évszázados szétszakítása és gyengítése érdekében. A dolgok a legrosszabb a 260-as években voltak, de a 235-től 284-ig tartó teljes időszak közel hozta a birodalmat az összeomláshoz. Számos régiót elpusztítottak (Észak-Gallia, Dacia, Moesia, Trákia és az Égei-tenger számos városa); számos fontos várost kifosztottak vagy megsemmisítettek (Bizánc, Antioch, Olbia, Lugdunum); Észak-Itáliát (Cisalpine Gallia) az alemannok lerohanták. A válság alatt, a császár vagy összpontosított erőit a védelmi egy pont, hívogató támadás egy másik, vagy elhagyta néhány megtámadott határ teljesen a saját eszközök; minden parancsnok, aki sikeresnek bizonyult volt a császárság tolóerő rá, a nyomában az ő győzelmeket a betolakodók. Több fiával és testvérével számolva így több mint 40 császár telepedett le valamilyen, hosszú vagy (gyakrabban) rövid uralkodásra. A politikai destabilizáció önmagával táplálkozott, de az élet és a kincs súlyos kiadásaiért is felelős volt. Ahhoz, hogy lépést tartson az utóbbiakkal, az egymást követő császárok gyorsan és radikálisan csökkentették a nemesfém százalékos arányát a szokásos ezüstérmékben, szinte semmire, hogy nagyobb kérdésekre terjesszék. Ami így vagyonkezelői fizetőeszköz lett, az a 260-as évekig tartott, amikor a bizalom összeomlott, és az emberek rohantak, hogy a pénzüket valódi értékű árukra fordítsák. Hihetetlen infláció alakult ki, amely évtizedekig tartott.

a politikai és gazdasági destabilizáció által a birodalomnak okozott károk súlyosságát nem könnyű megbecsülni, mivel ebben az időszakban mindenfajta forrás rendkívül szegény. A józan ész azt sugallná, hogy a kereskedelem megbukott, az adókat szigorúbban és egyenetlenül beszedték, az otthonok és a terméshozamok tönkrementek, a megtakarítások értéke elvesztette az inflációt, és a gazdaság általában súlyosan megrendült. Súlyos pestisről számoltak be, amely évekig tartott a század közepén, szörnyű veszteségeket okozva. Egyes nyugati területeken, a régészet szemlélteti, hogy mire számíthat: Gallia városait befalazták, általában sokkal kisebb körzetekben; a Rajna-és Duna-tartományokban itt-ott villákat is befalaztak; az útrendszereket Észak-Galliában és a szomszédos Németországban lévő erődvonalak védték; néhány területet, például Bretagne-t, elhagytak vagy visszaestek a Római előtti primitivitásra. A félsziget partjainál és másutt is kalózkodás uralkodott; a szárazföldön a brigandage nagy léptékben történt. A Felső-Duna és a Felső-Rajna közötti földtörzset 260 körül végleg el kellett hagyni a körülötte élő barbároknak. A Pax Romana akkor, mindezen nyilvánvaló módon, komolyan megszakadt. Másrészt Egyiptomban, ahol az inflációt leginkább dokumentálják, káros hatásait nem lehet kimutatni. Az egyiptomi gazdaság nem mutatott összeomlást. Ezenkívül egyes régiók—például Nagy-Britannia nagy része-a korábbinál virágzóbb állapotban kerültek ki a válság fél évszázadából. A válság hatásainak összefoglalása csak egyetlen olyan tényt hangsúlyozhat, amely szinte magától értetődő: az Antonines alatt elért civilizáció csodái alapvetően politikai bázist igényeltek. Erős, stabil monarchiára volt szükségük egy erős hadsereg parancsnokságában. Ha bármelyik vagy mindkettő súlyosan zavart lenne, a gazdaság szenvedne, a civilizáció könnyedségével és ragyogásával együtt. Ha viszont vissza lehetne állítani a politikai bázist,a birodalom egészének egészsége nem volt túl a fellendülésen.

időközben a politikai és gazdasági válsággal nem összefüggő bizonyos széles körű változások a 3. században folytatódtak. A civilek egyre gyakrabban panaszkodtak a köztük állomásozó csapatok zaklatására és zsarolására; a hadseregnek szánt adók kivetése is egyre gyakoribb panasz célpontjává vált; a katonák követelése, hogy beavatkozzanak a polgári kormányba, elsősorban a fővárosban állomásozóké, egyre inkább szemtelenebbé vált. A császár megválasztása egyre nyíltabbá vált a hadsereg előjoga, nem a Szenátus; és, mint említettük, a 260-as években a szenátorokat nagyrészt kiszorították a magas katonai parancsokból. A lovas rangot, amelyben gyakran találtak katonai karrierből felemelkedett személyeket, az új politika kedvezményezettje volt. Összegezve: a hadsereg ereje, magas és alacsony, a civilek ellen állt ki. Ebből a változásból, továbbá, ott folyt bizonyos kulturális következmények; mert, folytatva a tendenciák kimutatható még az 1. században, a hadsereg egyre inkább toborzott a leginkább elmaradott területeken, mindenekelőtt, a Danubiai tartományok. Itt is—sőt, a birodalom egész északi gleccserében-az volt az állami politika, hogy a barbárok egész törzsei emigrálhassanak és betöltetlen földekre telepedhessenek, ahol laktak, gazdálkodtak, adót fizettek, és felajánlották fiaikat a hadseregnek. Az ilyen bevándorlók, Marcus Aurelius uralkodása óta egyre nagyobb számban, a vidéki lakossággal nagyon nem romanizált keveréket hoztak létre. Az ilyen emberek közül Maximinus 235-ben lépett a trónra, majd később Galerius (Caesar 293-ból). Esztétikailag egészen helyénvaló, hogy ezek a későbbi, 3. századi uralkodók úgy döntöttek, hogy csonkított állukkal, állkapcsukkal és egy golyófejen levágott hajjal mutassák be magukat alattvalóiknak.